Betegeink történetei
Radu Gabrea
Román rendező és forgatókönyvíró
Rövid időzés a paradicsomban
A paradicsom és a szenvedés társulása abszurdum. A betegség, rosszullét, korház, műtét, értelemszerűen a rosszhoz társíthatók. Ha azonban ezt a fogalmat relativizáljuk és a rossz vs. jó, kölcsönösen határozzák meg egymást, mindig társítva és mindig összehasonlítva? Mi az, ha a rossz/jó kapcsolatban vannak, úgy ahogy ez igazán, elvárásszerűen megtörténik? Amikor 1976, Heidelbergből, új lakóvárosomból, ahova az „Elvtárssal …” létrejött közvetlen konfliktus nyomán telepedtem le, Párizs fele vezető utón, egy narancssárga Citroenben, egy emigráns első kocsija, két hónappal a várva várt “Füehrerschein” (összetett szó amely „köznyelven” jogosítványt jelent, de szóró-szóra fordítva, alkotó szavai a „Füehrer bizonyítványa” jelentéssel bírnak, azaz Vezető, pl. Hitler vagy Antonescu), megszerzése után, és miután elaludva a kormány mellett egy betonoszlopba kötöttem ki, majd a balesetet túlélve a Nancy korházba kerültem, ahol gyönyörű lányokkal körülvéve ébredtem, ahol ebédre és vacsorára egy pohár vörösbort kaptam, a baleset kellemetlen komponense rövid ideig ellentmondásos lett: a korházban jó volt! Amikor, az életemet mentő, de combnyakamat eltörő fék következtében (ismét a rossz/jó alternatíva), 30 év után, a baleset által okozott artrózis komolyan érintett, rossz volt. Rossz az által is, hogy a tanácsok és szavak, amiket a rossz javítására lehetséges beavatkozások, „még rosszabbat” ígértek: a haza korházai, amely időközben ismét Románia lett, következmények, az újhitűek vagy kellemetlen tapasztalatokat átélők által jósolt protézis állandó be és kicsavarása, arra késztettek, hogy ismételten elhalasszam a szükségesé vált beavatkozást. Amikor kitartásom végén, a „rossz” kétségtelené vált, ismét ugyanaz a mese, a rossz jóvá alakult. Jóvá, mivel a fájdalom miatti kétségbeesésemben elhatároztam, hogy most alávessem magam a nagyon szükségesé vált műtétnek. A jó tette azt, hogy pont amikor elhatároztam, kétségbeeset kereséseimben, „Hol?”, és főként „Kivel?”, számtalan felmérés után, kedves barátom és kolléganőm, Svetlana Mihăilescu művész, mesélt nekem egy „német klinikáról” (ismét a németek), Brassóban, ahol unokatestvérét műtötték, aki az enyémnél súlyosabb és komolyabb rossz miatt szenvedett, ha ez így kifejezhető. Svetlana egy telefonszámot adott, egy Dr. Bálint úrét, aki “azt hiszem magyar” mondta ő, orvos akit a legszebb szavakkal írta le nekem. És akkor, erőm végén járva, telefonáltam és egy hang, azt hiszem a Bálint doktor hangja, időpontot egyeztetett velem a Korházban, akkor csak azt értettem, hogy ICCO, Brassó, Școlii utca 8 sz. Összeszedtem bátorságomat és elmentem. Miután, mint nem brassói lakos, az úton közlekedőktől érdeklődve, elértem a Școlii utca 8 sz. alá. Kezdetből szerelem első látásra. Akkor tudtam meg, hogy a klinika pontos neve CLINICCO, és valami rendkívüli volt. Elsősorban nem nézett ki korháznak. Olyan meleg, emberi megjelenése volt. Amikor, kis várakozás után, felfedeztem egy helyet ahova a király is kíséret nélkül látogat el, biztos voltam: az ajtó formatervezése, a kagyló, a WC, mind „mások” voltak. Elegendő ahhoz, hogy levonjam a következtetést „a német csak német marad!”(Ez természetesen hamis feltételezés volt, szó sem volt németekről, ezt azonban csak utólag tudtam meg).
Miután két kedves Hölgy segített kék papucsot húzni a cipőmre, következett a szükséges röntgenfelvéltel. Ezek után találkoztam dr. Bálinttal, élőben. Feltűzte a röntgent az üvegfalra, hosszasan nézte és nagyon jókedvűnek tűnt. Mint egy személyes siker után. “Kiváló! Kiváló!” mondta. A baleset után a csont kiválóan gyógyult’ és hirtelen, felém fordult: “Mikor jön? Szép lábat csinálok Önnek!”.
Röviden, visszamentem Bukarestbe, miután közösen egy időpontban állapodtunk meg: egy végzetes időpont: 2010 május 18. A nancy-i balesettől pontosan 33 év és 5 hónapra.
Bukarestben kezdődtek a nehézségek: “Miért pont Brassó? Tudok én egy rendkívüli klinikát Temesváron! Brassóban, amikor Bukarestben olyan sok klinika van? És főként amikor X orvossal voltál osztálytárs, aki egy híresség ezen a területen?”
Ellenálló lettem: tetszett a kék csíkos épület, időközben megtudtam pontos nevét: CLINICCO, és főként meg voltam győződve, hogy Bálint doktor ismét „legényt” csinál belőlem. Amit el kell ismerjek, a korom figyelembevételével nagyon csábítónak ígérkezett.
És íme a várva várt nap. Annak ellenére, hogy időben készült el, Victoria által figyelmesen becsomagolt bőrönd, mint egy külföldi utazásra, annak ellenére, hogy úgy terveztük, hogy pontosak leszünk, kb. 45 percet késtünk. A folyóson találkoztam Bálint doktorral. Mintha más lett volna … sokkal szigorúbbnak tűnt és szememre hányta a kését. „Késtek” mondta. „Az aneszteziológus megfogja inteni”. Egy dermesztő hangon mondta… Az altatóorvos! Egy női-kapitányt képzeltem el, mint a szovjet filmekben, óriási, vastag hangú fenyegető asszonyt! „Rosszul kezdem!”, mondtam magamban. A nap többi részét várással töltöttem. Victoria, a feleségem, aki elkísért a műtétre, és aki csak utólag tudta meg, hogy nem maradhat velem, csak a váróteremben, meghatódott. Ahányszor nyílt az ajtó, mindketten felugrottunk „Altatóorvos?” Nem, nem volt ő! Csak pár óra múlva nyílt az ajtó és egy finom teremtés, aki csendet és békét sugallt, bejött a terembe, és kedves hangon, moldvai akcentussal, bemutatkozott: “ Popa orvosnő, aneszteziológus.” Az ágy szélére ült, és kedves hangon elkezdett mesélni. A meséje nem volt igazán költőies … De úgy ahogy előadta az orvosnő, mesének tűnt. Mese melyben titokzatos hangok szerepeltek … főként „epidurális”, nagyon gyakran. Nem értettem nagy dolgot, de szépnek tűnt és amikor a végén, a doktornő megkérdezte, hogyan szeretném az érzéstelenítést, javasolva hogyan lenne jobb, azt válaszoltam „Ahogy gondolja”. Miután mesemondóm elment, Victoria igazat adott. Helyesen döntöttem. Másnap reggel, ébredés után, miután egy furcsa köpenyt adtak rám, melynek csak eleje volt, mint egy nagy állarc, egy kerekes asztalra fektettek … sok fény … fehér folyosók … bementünk egy ajtón melyen az állt „Tilos a belépés. Műtő”. Az a tény, hogy a tilalom ellenére beléptünk, dölyfös elégtételt jelentett számomra. Egyelőre valaki voltam … Tovább … sokra nem emlékszem … Az esti mesemondóm ott volt, mosolygott … majd egy kis hátszúrás és annyi. Egy nagy szobába ébredtem, sok ággyal, kisméretű, mosolygó teremtmények mellett, akik körülöttem szaladgáltak, mindegyik mozdulatomra közeledtek és kérdezték „szeretne valamit?”.
Még egy éjszaka telt el és más tüneményes, most fehérbe öltözött teremtmények vettek körül új lakosában: 202 szoba. Visszatért Bálint doktor úr is, aki legalábbis is úgy tűnt, hogy elégedetten nézett. Úgy tűnt, hogy nem csalódott bennem. Vagy Longhinescu doktor úr, aki mintha csak halkan beszélve, nyugodtan közölte velem „teljesítményemet”, úgy tűnve, hogy társam lett. Még néhány gyönyörű nap után, melyek során örömmel osztottam meg szerencsémet Flori kisasszonnyal, aki egy nap, csodálatos módon, megvásárolta lakását, ez által ő és családja igazi brassóiak lettek. Vagy Flori asszony, akinek „disszociált diétákat” diktáltam, melyek remélem csodásan fognak még rám hatni. Gyönyörű napok következtek, nem tudják elhinni. Amikor végül Atilla, a segesvári barátom küldötte, eljött segíteni „kiszabadulni”, „Viszont látásra!” akartam köszönni. Igen. „Viszont látásra!”. Mivel itt, a CLINICCO-ban, számomra a rossz jóvá alakult!
Brassó, 2010.05.28
^fel^